Az ember sok mindent be tud áldozni az elfogadásért cserébe.
Azért, hogy úgy érezze, tartozik valahová.
Természetes kódolás, hiszen nem is olyan régen ’egyedül’, számkivetettként – kint a pusztában vagy az erdőben, nem éltük volna túl.
De még addig sem kell visszamennünk az időben, hiszen gyerekként is élet-halál kérdése volt, hogy tartozzunk valahová.
Így volt biztosítva számunka a gondoskodás és ezáltal a túlélés.
És hogy mégis meddig megyünk el az önfeladásban?
A végsőkig is akár – hiszen az életben maradásunkról van szó.
Legalábbis zsigeri szinten felnőttként is így érezzük.
Akár a szexualitásunkat is képesek vagyunk feladni.
Ez történt az egyik kliensemmel is.
Naiv és ártatlan fiatal lányként, fogalma sem volt róla, hogy miért vonzódnak hozzá a férfiak.
Talán a vidámságához…vagy a cserfes, mosolygós-örökké nevetős jókedvéhez?
Vagy ahhoz, hogy Ő is jól érezte magát a közelükben – ezért inkább barátkozott fiúkkal,mint lányokkal.
Nem tudta mi volt a vonzalom oka, mert nem szándékosan akarta a ragyogása fénykörébe vonni a férfiakat.
Csak élt – magáért és természetesen.
Azt viszont tudta, hogy a nők ezért különösen nem kedvelik.
Kritizálták, leszólták – ki is közösítették, még le is kurvázták.
Ismerős?
Szex és párkapcsolat coachként nem először hallok ilyen történetről.
Magam is megjártam a hadak útját.
Én is le lettem kurvázva 16 évesen, amikor a miniszoknyából kilibbenő lábaimat megnézték a kocsiból kifütyülő férfiak – reggel a villamosmegállóban állva.
A fütyülés is kellemetlen volt.
Annál csak a nőtársaim reakciója volt kellemetlenebb.
Nem csak a megszégyenítés, hanem a zavarodottság és értetlenség, hogy valamit nagyon rosszul tettem – bár nem tettem semmit sem, azon kívül, hogy csodálkozó szemekkel álltam a villamosmegállóban.
A kellemetlen érzés velem maradt egész felnőtt koromig. Szégyenkezés magamért, a testem miatt – és a félelem a nők véleményétől.
Úgy ahogy a fent említett kliensben is.
Néha nőnek lenni olyan, mint egy átok – csúszott ki a hölgy száján egy coaching-gyakorlat során.
Vonzó nőnek lenni pedig különösen nehéz tud lenni.
A férfiak vonzódnak hozzám – a nők utálnak érte. Már egész fiatalkoromban is így volt. Amikor még azt sem tudtam mi fán terem nőnek lenni.
És hogy miért épp most jön a régmúlt a felszínre?
Mert egy boldog párkapcsolat lehetőségének megteremtésén dolgozunk .
Hosszú-hosszú évek egyedülléte után végre szeretne egy párkapcsolatot. Eddig még a gondolata is vörös posztó volt számára.
És a sz€xuális jólét és virágzás téma kapcsán kiderült, hogy még életében nem volt férfival orgazmusa.
Mert, ahogy a szexualitásra kerül a sor befeszül és lefagy. Már az öröm gondolatára is kurvának érzi magát.
Hiszen számára az, hogy figyelmet kap egy férfitól, hogy megéli önmagát, a nőiességét – az egyenlő a kiközösítéssel és a lekurvázással.
Hogyan is tudná így elengedni és átadni magát?
Hogyan is tudná így befogadni az örömöt.
És nem elüldözni magától a férfit – amit a mai napig csinál – hanem befogadni őt?
Nem csoda, hogy mindig az ’intellektust’ helyezte előtérbe.
Az volt a kincs.
Számára nőnek lenni nemcsak kínos és kellemetlenül-ismeretlenül-feszengős volt, de még értéktelen is. Számára a tudásban, tanulásban, szellemiségben van az érték – nem a testiségben.
Csak épp a férfiak egy idő után nem csak az intellektusuk művelésére vágytak vele, hanem a női-férfi testi kapcsolódásra is.
Hát ennyi. Haladunk az átalakulás és gyógyulás útján. Már kezd a mélyből felbugyogni az elfojtott nőiesség, érzékiség és sz€xualitás.
Neked van-e hasonló élményed?
Mi mozdul meg benned a fentiek olvasása után?